Sorozatunk harmadik részében a Lovasélet kiadóját, Csontó Zoltánt mutatjuk be, aki úgy csöppent a lapkiadásba, mint pilátus a krédóba. Bár, ha meggondoljuk, egy mai, igazán sok minden iránt érdeklődő, nem egészen találóan „menedzser típusú" embernek nevezhető valaki előbb-utóbb megfertőződik a sajtó valamelyik ágával. Vagy médiasztár lesz, vagy újságíró, vagy lapkiadó.
Csontó Zoltánnal kacskaringós előzmények után ez utóbbi történt. Ma az ő és felesége üzleti vállalkozásában működik a Lovasélet, a Járó-Lap, a Győri Start autósújság, s természetesen most már a Lovasélet Évszakok is. Legújabb vállalkozása ugyancsak figyelemreméltó: a Veszprém TV-vel együttműködve egy lovasmagazint is indított a Hálózat TV-n (a helyi televíziók országos csatornáján) Lovasélet Héthatáron címmel, amely minden hónap első hetében jelentkezik.
Hogyan csöppentél a lapkiadásba?
A rendszerváltás a Magyar Honvédség repülőgép-vezető géppár parancsnokaként ért Pápán. 25 éves voltam, és eszembe sem jutott, hogy nekem mást kellene csinálnom nyugdíjig, mint hazám légterét őrizni. 1989 decemberében szabadságról visszarendeltek, és a pilóták harminc százalékával közölték, hogy megszűnt a beosztásuk. Én is köztük voltam. A bejelentés drámaian ért. Úgy éreztem, hogy állásommal együtt egy életet is elveszítettem. Tudtam, hogy amit addig csináltam, a világon sehol nem tudom folytatni. El sem tudtam képzelni, hogy mi lesz majd az a hivatás, amit úgy szeretek majd, mint a repülést. Két, akkortájt hasznavehetetlen diplomával – a katonain kívül egy orosz nyelvtanári – majdnem egy évig kerestem a helyem a nagyvilágban, míg egy volt kollégám megkeresett azzal az ötletével, hogy csináljunk egy ingyenes reklámújságot Pápán. Az első szám 1990. november 2-án jelent meg Pápai Heti Tipp címen.
Akkor innen egyenes út vezetett a Lovasélethez.
Nem. Addig még majd egy rögös évtizednek el kellett telni. Közben volt négy évem a biztosítási szakmában, majd újra kiadói tevékenység. Élvonalbeli sportegyesületeknek gyártottuk a belépőjegyeit, műsorfüzeteit és plakátjait, majd '97-től a Járó-Lap című lapot adom ki.
És akkor a Lovasélet...
Igen. A legnagyszerűbb dolgok általában a véletlen folytán történnek. Ahogy a repülésbe is véletlenül keveredtem, úgy a lóval való kapcsolatomat sem terveztem.
Egy kiadványunk reklámfelületeinek értékesítését kellett lezárnom, amikor a potenciális vevők köre már leszűkült a lakóhelyemen található lovasudvarra. A gazda nem akart pénzt adni hirdetésért, én pedig nem akartam, hogy a felület üres maradjon. Így került sor a bartelre, amit hamarosan meg is bántam. Pont akkor kezdtem el újra ejtőernyőzni, már minden vizsgát és vizsgálatot megcsináltam ahhoz, hogy újra ugorhassak. Család, vállalkozás, ejtőernyőzés, lovaglás – tudtam, hogy együtt nem fog menni, így a számomra ismeretlen lovaglásról mondtam le. De közbeszólt a sors, és a prioritás megváltozott. Amikor ejtőernyőzni lehetett volna, vagy az időjárás nem volt jó, vagy nem volt repülőgép, és amikor minden összejött, olvastam egy hírt: egy újrakezdő ejtőernyős lezuhant. Ez elgondolkodtatott. Családdal a hátam mögött ebbe talán mégsem kellene belemennem... Ekkor futottam össze a lovasudvar vezetőjével is, akinek a reklámja közben megjelent, és váratlanul a következőt mondta: „Tudom, adós, fizess! Mikor jössz lovagolni?" Én gondolkodás nélkül rávágtam, hogy holnap, és elkezdődött a Lovasélet.
Ezt úgy érted, hogy másnap kipattant a lapalapítás gondolata?
Elkezdtem a futószáras leckéket, ami kettő vagy három félórából állt, majd néhány óra ügetős túra a terepen, és kb. az ötödik alkalommal már vágtatúra olyan lovasokkal, akik tizenéve lovagoltak. Ez felért egy túlélő próbával, de nem estem le. Normális ember ezen a ponton már abbahagyta volna, vagy legalábbis abba szokta hagyni, mert úgy tapasztalom, hogy sok helyen ilyen szintű a lovasoktatás. Szeretem a kihívásokat, ezért úgy éreztem, hogy a lovaglást meg kell, és meg is tudom tanulni, annak ellenére, hogy éppen krisztusi korban voltam. Természetesen szerettem volna minél több információt magamba szívni a témáról, de 1998-ban meglehetősen hiányosnak bizonyult a lovas szaksajtó és irodalom. Néhány hónap telt el a felismerés, elhatározás és megszületés között: pontosan júniusban kezdtem el lovagolni, novemberben megvettem az első lovamat, és a következő év márciusában megjelent a Lovasélet első száma.
Ennyi idő elegendő volt ahhoz, hogy mindent megtudj a lovakról és lovaglásról?
Erről szó sincs. Persze ma sokkal többet tudok, mint öt évvel ezelőtt, de én ma is csak az irányelveket határozom meg, a részletek kibontogatása a kollégák feladata. A lap indításakor a marketingmunkán és a finanszírozáson kívül az volt a feladatom, hogy összeállítsam azt a csapatot, amelyik ért a lapszerkesztéshez. Ez olyan jól sikerült, hogy a mai napig nem kellett változtatni ezen az összetételen, csak folyamatosan bővíteni, hisz a kezdeti havi 36 oldalról gyarapodtunk több mint száz oldalra. A fejlődés még tart, ezt hamarosan szeretném megduplázni az olvasóink örömére és megelégedésére.
Most már hagyjuk az üzletet, térjünk vissza rád. Szóval az égi huszárkodást felváltottad a földivel. Hol tartasz ma?
Én nem a huszárok, hanem a cowboyok közé sorolnám magamat. Amikor megvettem az első lovamat, még magam sem tudtam, hogy a lovaglás melyik ágát akarom művelni, de szimpatikusak voltak a hagyományőrző huszárok is. Az elsődleges szempont a lóválasztásnál az volt, hogy jó nagy legyen, hisz majdnem 190 cm magas vagyok. Akkoriban minden új volt számomra, amit a lóval kapcsolatban láttam, de 1999-ben Essenben az Equitanan a westernlovaglás és Pat Parelli bemutatója lenyűgözött, és azóta elkötelezett hívük vagyok. Jelenleg megvan a „hozzám illő" magyar félvér, és még van 3 fiatal – most tavasszal lesznek három-, illetve négyévesek – westernló. Ezek közül az egyik kanca, amivel tenyésztői „karriert" dédelgetek. A lovakat egész évben legelőn tartom, így kevés időt kell az ellátásukra fordítani, a kevés szabadidőmben vagy lovaglom, vagy földről idomítom őket.
Mi fogott meg a westernlovaglásban?
A könnyed elegancia, a lovak munkakedve, a feltétel nélküli engedelmességük, a dolog dinamikája, és talán az, hogy nagyon sok rokon vonást vélek felfedezni az előző hivatásommal.
Ezzel azt akarod mondani, hogy a vadászrepülés és a westernlovaglás hasonlítanak egymásra?
Igen, vannak közös vonásaik. Maga a lovaglás is hasonlít a repüléshez abban, hogy egy másik „lénnyel" – a repülésben a géppel – egybeforrva kell mozogni, manőverezni. A westernlovaglás egyik ága, a working cow horse feléleszti bennem a vadászösztönt. Az első része reining, ez a western díjlovaglás, amiben köröket, csúszó megállást és egyéb feladatokat kell végrehajtani, majd egy kb. 200 kg-os marhát kell terelni, előre meghatározott koreográfia szerint. Az első gyakorlat egy műrepülő feladathoz hasonlítható, míg a második kimondottan egy légiharc: a cél megközelítése után „testközeli" manőverekkel kell akaratomat érvényesíteni, azaz le kell győzni.
Ha jól veszem ki szavaidból, a lovak teljesen betöltik a repülés hagyta űrt?
Igen, a mindennapi tevékenységem a lovak körül zajlik. A vállalkozás tevékenységét is úgy alakítom, hogy egyre több lovasprojekt jelenik meg a palettánkon, háttérbe szorítva a nem lovas tevékenységünket. Először volt a Lovasélet, majd oktató videokazetták, Lóart, versenyszervezés, Évszakok, és még vannak terveim... Szabadidőm legnagyobb részét is a lovakkal töltöm el, ilyenkor leginkább idomítani szoktam őket, de gyakran lovagolok terepen is, és ha futni megyek, egyet akkor is magammal viszek közülük.
Ha tíz év múlva újra átlapozzuk a fotóalbumodat, akkor milyen képeket szeretnél látni benne?
A nagyobbik lányom már kilencévesen indult western trail versenyeken, a kisebbek is szívesen ülnek fel a lóra, de őket még csak vezetgetjük. A fotóalbumomban szeretném nyomon követni az ő fejlődésüket, amint a saját tenyésztésű quarter horse-ainkat magabiztosan és örömmel ülik meg. Szerencsés dolog, hogy a feleségem hobbijává vált a fotózás, majd arra kell odafigyelnem, hogy ő is többször kerüljön lencsevégre.
A Lovasélet fotóalbumát lapozva pedig sok voltizsáló és pónilovas gyerekfotót és lovaikat partnerként kezelő lovasokat szeretnék látni. Ez arról árulkodna, hogy van jövője a lónak hazánkban.