– A magyar embert nem kell megtanítani a lónevelésre! – állítja nagyhangú ismerősöm, aki szerint mi, itt a Kárpát-medencében a vérünkben – közkeletűbben szólva – a génjeinkben hordozzuk a lóidomítás csínját-bínját. Már aki. Én például generációkra visszamenően igazolni tudom, hogy családom egyik tagja sem tartott lovat, s ha mégis felült volna egyre, annak gyászos vége lett volna. Falusi ősök ide, iparos – kőműves, csizmadia – felmenők oda, lóval csak akkor volt dolgunk, amikor a fuvaros megérkezett a kukoricával vagy a tüzelővel a kertkapu elé.
De ne kanyarodjunk messzire, tagadhatatlan tény, hogy manapság egyre több magyarnak van lova (sőt lovai), amelyeket vagy maga nevel, vagy – ez is nagyon népszerű – bérben tartat egy erre szakosodott vállalkozóval, s kemény százereket penget le ezért minden esztendőben. A legtöben általában akkor kezdik felfogni a dolog súlyát, amikor megveszik (vagy éppen ajándékba kapják) életük első lovát, és kezdeni kellene vele valamit.
„Üljünk fel rá" – jön a belső késztetés, de az óvatosabbak tudják, hogy nem olyan egyszerű az, ahogyan „Móricka elképzeli", a bátrabbak pedig – esetleg némi alkoholos italnemű elfogyasztásától felbátorodbva – később jönnek rá, hogy a dolgok mélyén rejtett folyamatok zajlanak, bár nem föltétlenül szükséges erre az okosságra két-három méteres tehetetlen repülés után ráeszmélni...
Persze, persze, nem nehéz olyan tanácsadót találni, aki „ért" a lóhoz. Ebben a dologban világszínvonalon állunk. Ezt onnan gondolom, hogy egy amerikai lovasoktatótól hallottam az igazi jótanácsot: „Hallgasd meg, amit a barátaid mondanak, és mindennek tedd az ellenkezőjét!" Azt is elmagyarázta, ez miért hasznosabb, mint mindenkire hallgatni, és teljesen összezavarni a lovat is és magunkat is.
Mielőtt megérintene a vád, hogy semmibe veszem az igenis nagy magyar lovasiskolákat (elég talán a két háború közötti, katonák és sportolók egész életét meghatározó örkénytábori kiváló oktatóbázist említeni), elmondom, hogy leveszem a kalapomat a nagy magyar lovasoktatók előtt, akik öttusázó olimpiai bajnokokat adtak a hazának, vagy éppen a lósportban jeleskedve „lovizók" tízezreit ajándékozták meg életre szóló élményekkel. Hadd ne emeljek most ki név szerint senkit közülük, mert amilyen pechem van, éppen a legnagyobbakat felejteném ki...
Ehelyett azt állítom, hogy az újdonsült – sőt a régi sütetű – lótulajdonosoknak is van mit magukra szedniük az elmúlt néhány évben Amerika felől szivárgó lovastudásból. Ezekben a nálunk még többnyire ismeretlen új diszciplínákban éppen az a szép, hogy rendszerezett tudást adnak, s gyakorlatilag a „lóbölcsőtől" kezdve olyan ismereteket, amelyek birtokában bárki (értsd: bárki) eddig soha nem tapasztalt eredményeket érhet el a lovával, illetve a vele való együttműködésben. Legyen az hobbilovas vagy díjugrató versenyző, fogathajtó vagy lovastusázó.
Minden a lóval kialakított bizalmi viszonyon múlik. Ennek megalapozását legjobb a csikó születését követő első percben elkezdeni (ezt hívják „imprintingnek", és ha valaki hallott már valamit harangozni Konrad Lorenzről és az ő kiskacsáiról, talán sejti is, mire gondolok). Később is nagyon fontos a lóval való rendszeres (heti több órás) együttlét, és a ló természetes viselkedésének elfogadása.
Többek között az imént idézett amerikai lovastréner, Pat Parelli az, aki egész iskolát alapított világszerte több százezer klubtaggal módszerének népszerűsítésére. Természetesen önjelölt „Suttogók" nálunk is akadnak szépszámmal, de csak kevesen vannak azok, akik a „Natural Horsemanship" rendszert hajlandók elsajátítani és a gyakorlatban is alkalmazni. Ennek ellenére örvendetesen szaporodik azoknak a száma, akik nem „betörik", hanem belovagolják (vagy belovagoltatják) kedvencüket, és hallgatnak az eredményes módszer terjesztőire. Ők azok, akik „meglepődve" veszik észre, hogy lovuk hátán szabad hangosan beszélgetni, nem probléma, ha egy zörgő nejlonzacskó akad az utukba, vagy felugrik mellettük egy róka az erdei lovaglás során. Kezdő lovasok a megmondhatói, hogy ilyenkor jó eséllyel kerülnek közelebbi ismeretségbe az anyafölddel, vagy jókora riadt vágta után tudják csak lecsillapítani „járművüket".
Örvendetes tény tehát, hogy megjelentek nálunk is az első olyan fecskék, mi több, be is költöztek a lóistállókba, akik tényleg ismerik a lovak lelkületét, s partnerként kezelve őket erdményesen nyerik el bizalmukat, megtartva eközben a főnöknek kijáró három lépés távolságot.
Legutóbb egy felsőörsi „ranch"-en járva láttam a „csodát", amikor egy lovas az ujjával jelezve a lónak érte el, hogy az hátrafelé lépkedve (!) beszálljon egy lószállítóba. Láttam én már ennek az ellenkezőjét is, vagyis azt, hogy valaki órák alatt sem tudta rávenni paciját, hogy az felsétáljon a rámpára.
Én – Bud Spencer után szabadon – a „vízilovakkal vagyok", vagyis azt szeretném, ha minél több magyar lovas (és ló) élhetné át az egymásra találás és a felhőtlen örömlovaglás élményét.
S ehhez talán nem is kell mást tennie, mint keresnie egy fecskét...